Kértem Istent és adott (Mt 7:7-11)

Elhangzott 2012 január 15.-én

Mi az imádság?

Mit tesz az, aki elmondja Istennek mindazt, ami a szívében van? Van egy gyönyörű ószövetségi kifejezés. Anna imádságát is ezzel jelöli meg a Szentírás. „Kiöntötte a szívét az Úrnak.” Ez az imádság. Kiöntöm a szívemet az Úrnak. És ha a szívemben csúnya dolgok vannak? Mert akadnak benne olyanok is. Akkor azokat is kiöntöm. És ha éppen félek valamitől? Akkor elmondom az Úrnak: én most félek. No de illik egy hívőnek félni? Nem az a fontos, mi illik, mi nem. Nincs ilyen, hogy keresztyén illem. Az imádságnak nem szépnek kell lennie, hanem őszintének. Ha félek, akkor elmondom: Uram, félek. S miközben ezt elmondtam, kezdem magam szégyellni. Hiszen tudom, hogy te milyen nagy vagy. Most nem is rád néztem, hanem azokra, akiktől félek. Akkor folytatom az imádságot úgy, hogy: Uram, szégyellem magam, hogy félek.

Dávidnak igen becsületes imádságai vannak a Zsoltárok között. Akár azt mondta el, hogy félek – az imádság végére eltűnik a félelem a szívéből. Akár azt mondta el: Uram, haragszom, meg tudnám fojtani azt az ellenségemet. De nem indult el megfojtani, hanem miközben ezt őszintén elmondta Istennek, lehiggadt. Megcsendesedett és azt mondta: Uram, egyedül te vagy igazságos, majd te elintézed. Az igazságtételt egészen rád bízom. Megszabadult a szorongató haragtól, elszállt a szívéből a gyűlölet vagy a bosszúvágy. Miért? Mert kimondta, és mert Istennek mondta ki. Ő tudta, hogy kihez imádkozik, és eközben jutott el teljesebb önismeretre is, látta meg azokat a lehetőséget, amiket Isten nyit meg az övéi előtt.

Kimondhatatlanul sok haszna van az imádkozásnak. Mert amit valaki megfogalmaz és kimond, attól már elválik. Ha valaki leleplezi a saját bűnét és azt kimondja, megvallja, elvált tőle. Már nem rejtegeti, nem titkolja, nem magyarázza, nem mentegeti, és megszabadul tőle. Ugyanígy a félelmet is. Kimondhatatlanul sok pszichikai hatása, áldása is van az imádságnak. Elmondtam a félelmemet, és szinte csodálkozom azon: miért féltem eddig?

Mert imádság közben tudatosul újra és újra bennünk, hogy ki az, akinek elmondtam. Milyen nagy az az Isten. Hányszor megbizonyította már nekem, hogy fontos vagyok neki, hogy szeret. Mit jelent az, hogy neki minden lehetséges. Kezdem hinni, hogy csakugyan minden lehetséges. Akkor meg mit izgulok? Kitől félek? Ha Ő a leghatalmasabb és tőle jót várhatok. Akkor eljuthat az ember nagyképűség nélkül, amit Pál apostol többször is leírt: „Istenben bízom, nem félek. Ember mit árthat nekem.” De ehhez előbb el kellett mondani Istennek: Uram, félek. Miért is félek? Mert nem bíztam benned. De én bízni akarok benned. Akkor meg nincs mitől-kitől félnem.

Így elmondani egyszerű ezt, megharcolni néha nehéz. De ez az út vezet a győzelemhez. Kimondom, megfogalmazom, leteszem Isten elé. A bűneimet is, a szorongásaimat is. És megfogalmazom a hálaadásomat is. Egymással kapcsolatban is kevés az, hogy nagyon hálás vagyok, mondjuk a feleségemnek. Mondjam meg neki. Köszönöm, aranyos voltál stb. Fogalmazzam meg.

És kéréseimet is. Erre bátorít a felolvasott igében Jézus.

Ezek a felolvasott igénk kulcsszavai. Figyeljük meg, micsoda isteni felhatalmazás van ezekben a szavakban: Kérjetek, keressetek, zörgessetek. Micsoda elképzelhetetlen lehetősége nyílik itt mindenféle emberi szükségben az isteni segítség igénybevételére. Jézus nem elméletileg magyarázza, mi az imádság, hogyan jut el Isten elé, miként lehetséges egy ilyen titokzatos kapcsolat Isten és ember között, hanem egyszerűen felszólít rá: Kezdjétek el, csináljátok: kérjetek, keressetek, zörgessetek! A többit bízzátok az Istenre. Az imádságról nem elmélkedni kell, hanem gyakorolni kell.

Szabad kérni, az üres kérő kezet kinyújtani, szabad keresni, szabad zörgetni, bekopogtatni az Isten szívének az ajtaján. Ha fáj valami, ha hiányzik valami, ha akármi baj van, azt mondja Jézus: kérjétek annak a segítségét, Aki mindig szívesen meghallgat. Keressétek Ővele együtt a megoldást, Aki mindig szeretettel jön elétek, zörgessetek be annál. Aki mindig vár benneteket. Neki mindent elmondhattok, Vele mindent megbeszélhettek.

Ha Jézus mondja, hogy kérjetek, keressetek és zörgessetek, akkor kérjünk, keressünk és zörgessünk. Azután megint újra kérjünk és keressünk és zörgessünk.

Vida Sándor bibliafordító mondta: Kérjetek! – az ajkak dolga. Zörgessetek! – a kezek dolga.  Keressetek! – a szemek dolga. Teljes odaadással lépj az Úr elé!

A Mt 6:8–ban olvassuk: tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.

Ott kezdődik a probléma megoldása, hogy higgyük el neki, de igazán higgyük el, hogy jól tudja a mi mennyei Atyánk, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk Tőle.

Mert mi ezt nem akarjuk elfogadni, hanem mindig újra azt képzeljük, mi tudjuk jobban! Imádságainkban, kegyes szavakkal, néha alázatosan, néha szinte türelmetlenül mindenféle tanácsokat adunk Neki, hogy itt meg ott, ekkor meg akkor mit csináljon, hogyan avatkozzék bele a dolgokba, mit akadályozzon meg és mit engedjen meg… És képzeljük csak el, hány és hányféle ilyen kérés meg tanácsadás fut be Istenhez naponta, sőt óránként, percenként. Az egyik ezt kéri, a másik annak éppen az ellenkezőjét… Az egyik így látja jónak Isten közbeavatkozását a dolgok folyásába, a másik homlokegyenest ellenkezően… Egyik azt tanácsolja Neki, hogy legyen szigorúbb, a másik pedig hogy legyen elnézőbb ugyanabban a dologban… Melyik kérést hallgassa meg, melyik tanács szerint járjon el? De rettenetes lenne, ha a sok millió különböző és egymásnak ellentmondó kérés, információ között nem Ő tudná jobban, hogy mire van szükségünk!

Jézus mondja: „Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (8. v.).

Nem azt mondja, hogy amit kér az ember, azt kapja meg. Nem. Hanem így: aki kér, mind kap. Lehet, hogy nem éppen azt, amit kért, de kapni akkor is kap valamit. Talán valami mást, de mindenképpen kap. Olyan nincs, hogy Isten a kérést nem veszi semmibe.

Egy nagy igehirdető mondta el egyszer, hogy kislánya olyan valamiért imádkozott, ami meghaladta az édesapa anyagi képességeit. Nem kapta meg. Az édesapa néhány nap múlva meg akarta tudni, nem szenvedett-e kárt kislánya hite emiatt, és megkérdezte tőle: Isten ugye nem hallotta az imádságodat? – De igen, édesapám, hallotta, csak azt mondta rá: nem. És a kislánynak volt igaza, mert ez a nem, ez is válasz. Sőt néha talán a legjobb válasz, amit Isten mondhat.

Egy falusi ember mondta: hányszor előfordult, hogy gyermekeim, míg kicsik voltak, itt a kertben kértek tőlem a fáról egy-egy pirosodó barackot. De én tudtam, hogy még éretlen az a barack, elrontaná a kis gyomrot. Azt mondtam ilyenkor: az a barack a tied lesz, ne félj semmit, megkapod, amint megérett. Isten odaadja, ha megérett!

Sokszor van kialakult elképzelésünk arról, hogy Istennek hogyan kellene meghallgatni imádságainkat. Igen sokszor tévedünk ebben.

Valaki egyszer e következő gondolatsort írta le az imameghallgatásról (lehet, hogy néhányan hallották már):

Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet. De ő azt mondta, nem. Azt mondta, hogy a büszkeséget nem ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet. De ő azt mondta, nem. Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke. Nem kapni, megszerezni kell.

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot. De ő azt mondta, nem. Azt mondta, csak áldását adhatja, a boldogság rajtam múlik.

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól. De ő azt mondta, nem. A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól, és közelebb visz hozzá.

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést. De ő azt mondta, nem. Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni úgy, ahogyan ő szeret engem. Erre azt felelte, látom, már kezded érteni. Tanuljátok meg tőlem.

Kértem erőt, és Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet, és Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.

Kértem bátorságot, és Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.

Kértem adjon szeretetet, és Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmet, és Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam, megkaptam mindent, amire szükségem volt, és imáim meghallgatásra leltek.

A teológus Bonhoeffer mondta: Bár Isten nem teljesíti minden kívánságunkat, de teljesíti minden ígéretét!

Az imádságban Isten elé vitt probléma külső változásánál sokkal gyakrabban fogom megtapasztalni, hogyan változik az én hozzáállásom az adott problémához. Jó kezekben tudom az engem szorongató ügyet és visszatalálok az Istenbe vetett bizalomhoz. Talán azt is felfedezem, hogyan válhatok én magam az imámban megfogalmazott problémára adott válasz részévé.

Olyan egyszerűen mondja Jézus: 11) Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?” Itt azon van a hangsúly, hogy Isten „jókat” ad azoknak, akik kérnek Tőle. Csak jó dolgokat. Olyat, amit az Ő szeretete és bölcsessége lát jónak a számunkra. Isten mindig a legjobbal akarja adni. És az az igazán elmélyült imádság, amelyik Istentől a legjobbat akarja kapni, ezért kéri, ezt keresi és ezért zörget. És mi az a legjobb? Maga az Isten. Adhat-e Isten valakinek többet annál, mint hogy magát adja?

Sokan azért hagyjuk abba az imádkozást és keményedünk meg Istennel szemben, mert csupán érzelmileg vagyunk érdekelve az imádkozásban. Jól hangzik, ha elmondjuk, hogy imádkozunk; könyveket olvasunk az imádságról, amelyek megmondják, hogy az imádságnak jótékony, áldott hatása van, lelkünk megnyugszik, szellemünk felemelkedik, amikor imádkozunk.

De a gyakorlatban sokszor elveszítjük Istent a szemünk elől. Amikor elveszítjük Istent szemünk elől, akkor kemények és dogmatikusak leszünk. Önfejűen árasztjuk el trónját kéréseinkkel, és szinte diktáljuk neki, hogy mit tegyen. Nem imádjuk Istent, nem törekszünk arra, hogy Krisztus gondolkozását kiformáljuk szívünkben. Ha Istennel szemben megkeményedünk, akkor az emberek iránt is kemények leszünk.

Úgy imádjuk-e Istent, hogy magunkat összeszedve Őt megragadjuk és így felfoghatjuk az Ő gondolatait azokról, akikért imádkozunk? Szent, szinte rokoni kapcsolatban élünk Istennel, vagy kemények és dogmatikusak vagyunk?

Az imádság cselekedet

Az igazi imádság nemcsak lelki gyakorlat, hanem valami nagyon gyakorlati dolog. Az igazi imádságban az ember mindig konkrét feladatot kap Istentől.

Az az imádság, amelyből nem több szeretettel fordulsz a körülötted élő emberek felé, nem is igazi imádság. Az az istentisztelet, amely ugyanakkor nem jelenti a másik ember tisztelését és szeretését is, nem is istentisztelet. Csak az igazán az Isten barátja, aki az embereknek is jó barátja, jót akarója. Azt a békességet, erőt, örömet, életet, amit imádságban az Istentől veszünk, fel is kell használni naponta a másik iránt tanúsított szerető segítségben.

Az imádság harc, amelyet folytatnod kell, bárhol is vagy. Bárhogyan rendezze is el Isten életkörülményeidet, az a dolgod, hogy imádkozz. Bármilyen nehéz körülmények közé helyezett is Isten, imádkozz; hívd Őt, kiálts hozzá szüntelen.

Az imádság nem varázsige, amellyel Istent az akaratunk teljesítésére mozgósítjuk, hanem a hitnek és engedelmességnek a tudakozódása, amellyel megismerjük, és magunkévá tesszük Isten akaratát. Az imádság nem Istent vonja hozzánk, hanem minket von az Istenhez. Akaratunkat az Ő akaratának a vonalába állítja úgy, hogy olyan dolgokat tudunk véghezvinni, amelyek egyébként meghaladnák a képességeinket.

Adjon az Úr ilyen megtapasztalásokat mindegyikőnknek!